Tojásleves
Kezdjük egy erős versenyzővel: a tojásleves minden idők egyik legrémesebb menzakajája, az, ami nálunk mindig, minden formában rossz volt. Egyszerűen nem volt olyan elkészítési mód, amiben élvezetes lett volna, a fehér, nyúlós tojásdarabokkal teli sárgás létől még ma is elfog az undor. Nálunk borzasztó rossz volt az íze, de hallottam másoktól, hogy náluk „deluxe” verziót adtak: a tojásleves mellé mennyei pirított kenyérkockák jártak, és az íze is egész tűrhető volt. Nekünk nem volt ilyen szerencsénk, így a tojásleves azóta is szigorúan tiltólistás.
Kenyérleves
Ha már kenyérkockákat emlegettünk, jöjjön még egy leves, a köménymagleves, vagy ahogy akkoriban hívtuk, kenyérleves. Hasonlóan nagy „kedvenc” volt, osztálytársaim egy időben azzal viccelődtek, hogy még az is jobb lenne, ha kőlevest kapnánk… Évekig nem volt szó róla, akkor került elő újra, amikor kismamaként egyre-másra azt hallottam, hogy egyek sok köménymaglevest, mert az segíti a tejtermelést – és még arról is próbáltak meggyőzni, hogy finom is.
Lebbencsleves – a zsíros peremű
A levesek sorát a lebbencslevessel zárjuk. A mai napig emlékszem, amikor hatodikban egy osztálytársam véletlenül magára borított egy egész tányérnyit, amint épp a pulttól a hosszú asztal felé tartott. Emlékezetes, mert bár nagyon kellemetlen lehetett neki, utóbb már nevetve beszéltünk róla, hogy duplán jól járt az esettel: egyrészt hazavihették a szülei, mert nem volt csereruhája, másrészt – és ez az előzőnél még sokkal nagyobb ajándék volt – nem kellett ennie belőle egy kanállal sem. A lebbencslevesnek egyetlen előnye volt, elég zsíros volt ahhoz, hogy a tányér óvatos mozgatásával meg tudjuk egy kicsit lögybölni, így magasabbra húzódott a zsírcsík a tányér oldalán, és büszkén mondhattuk, hogy mi már egész sokat ettünk belőle.